|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 348 találat | lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-348 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pap Géza 2012. december 8.Püspökválasztás előtt az Erdélyi Református EgyházkerületPap Géza leköszönő püspök helyére ketten pályáznak Az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) december 14-én választja meg új püspökét és az egyházkerület vezető testületét. Az EREK-hez tartozó tizenöt egyházmegye lelkészi és világi képviselői december 14-én, pénteken Kolozsváron a Bethlen Kata Diakóniai Központban gyűlnek össze, hogy megválasszák az elkövetkező hat évre a vezető testületet. Az egyházkerület élén 12 éve álló Pap Géza leköszönő püspök helyére két jelölt pályázik: Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület jelenlegi püspökhelyettese és Székely József, a Kolozsvári Alsóvárosi Gyülekezet (ismertebb nevén a Kétágú református templom) lelkipásztora. Az egyházkerület püspöke és a most megválasztandó többi tisztségviselő hat évig gyakorolhatja régi/új tisztségét. A püspök legtöbb két, egyenként hatéves mandátumot tölthet be. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 14.Kató Bélát választotta püspökévé az erdélyi református egyházKató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, jelenlegi püspökhelyettest választotta püspökévé az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlése. A Kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott, pénteken estig elhúzódó közgyűlésen Kató Béla a szavazatok több mint kétharmadát kapta meg. A tisztségre még Székely József Kolozsvár alsóvárosi lelkészt jelölték. Kató Béla Pap Gézát váltja a püspöki tisztségben, megbízatása hat évre szól. Beiktatását 2013 február 1-jén tartják a kolozsvári Farkas utcai református templomban. „Semmi sem fog változni, de minden megváltozik" – nyilatkozta az MTI-nek megválasztása után Kató Béla. A választott püspök szerencsésnek tartotta, hogy az egyház vezető testületei mintegy fele részben újultak meg, így a régi tisztségviselők át tudják adni tapasztalatukat az újaknak. Kató Béla elmondta, hogy az elmúlt időszakban az egyház társadalmi szerepvállalásában, a diakóniában, az oktatásban, a munkahelyteremtésben sikerült olyan eredményeket elérnie, amelyekre felfigyeltek a közösségben. Hozzátette, szerinte ezeket a tevékenységeket nem lehet fokozni az egyház belső megújulása nélkül. „Az egyház elsődleges feladata továbbra is az evangélium hirdetése marad, minden egyéb csak ráadás" – tette hozzá a megválasztott püspök. A közgyűlés az egyházkerület püspökhelyettesévé Kántor Csaba parajdi lelkészt, főgondnokaivá pedig Dézsi Zoltánt, Markó Gábort és Fekete P. P. Jánost választotta. Az Erdélyi Református Egyházkerülethez – a kerület saját nyilvántartása szerint – több mint 310 ezer gyülekezeti tag tartozik, köztük elenyésző azok száma, akik nem magyar anyanyelvűek. MTI Erdély.ma 2012. december 15.Kató Béla az új püspök (Erdélyi Református Egyházkerület)Az Erdélyi Református Egyházkerület negyvenhatodik püspökének választották tegnap a barátosi születésű Kató Béla sepsiillyefalvi lelkipásztort, az egyházkerület 2006-ban kijelölt főjegyzőjét, aki a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott közgyűlésen 116 szavazatból nyolcvankettőt szerzett meg Székely József, a kolozsvári Alsóvárosi Gyülekezet lelkipásztora ellenében. Kató Bélát a tizenöt egyházmegyei tanácsból tizenkettő javasolta a hat esztendőre szóló tisztségre, az egyházkerület leköszönő vezetősége is korábban jelezte: az ő személyében látják biztosítani a folytonosságát annak a munkának, amit tizenkét évig Pap Géza püspök végzett. Kató Béla alapítója a LAM Alapítványnak, építője a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványnak, indulásától elnöke a Diakónia Keresztyén Alapítványnak, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sapientia Alapítványának, idén Romániából egyedüliként kapta meg az Európai Parlament által 2008-ban alapított Európai Polgári Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. január 17.Húszéves a Református CsaládHúszéves „születésnapját” ünnepelte a közelmúltban az 1992-ben újraindított Református Család című, az Erdélyi Református Nőszövetség hivatalos kiadványának számító, kéthavonta megjelenő lap. Kibővített ünnepi ülésen emlékeztek meg az 1992-ben újraindított Református Család című lap legújabb kori fennállásának húszéves évfordulójáról. A kolozsvári püspöki hivatal tanácstermében tartott ünnepségen Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület leköszönő püspöke tartott rövid áhítatot, amelyben a család rendkívül fontos szerepét hangsúlyozta. A megjelenteket köszöntő Lengyelné Püsök Sarolta lelkipásztor, a lap főszerkesztője elmondta: az 1929-ben alapított folyóirat a kommunizmus évtizedei alatt nem jelenhetett meg, a ’89-es változások utáni újraindulását pedig elsősorban Csiha Kálmánné Nagy Emesének köszönheti. Az egykori püspök felesége 1992-ben több volt egyetemi kollégájával, ismerősével újraindította a lapot, amely az újraéledő református nőszövetség kiadványa lett. Az eseményen jelen lévő Csetriné Lingvay Klára és Nagy Irén szerkesztő, Bálint Lajos műszaki szerkesztő a lap újraindulásának kezdeteiről mesélt. Adorjáni Zoltán volt főszerkesztő édesanyjára, Adorjáni Nagy Arankára emlékezett, aki ugyancsak hosszú évekig volt a Református Család szerkesztőségének tagja. A kéthavi lapot az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben egyaránt terjesztik, egyike azon kiadványoknak, amelyeknek példányszáma nem csökkent számottevően. Lengyelné Püsök Sarolta főszerkesztő szerint a megrendelők és az elektronikus változatot olvasók tábora nagyon heterogén, így az igényeik is különbözők, ahogyan a családtagok is sokfélék. „Szeretnénk továbbra is igényes, szakmailag is színvonalas, de közérthető írásokat közölni. A család valamennyi tagját megszólítani, érdekes, időszerű témákkal foglalkozni, de nem szenzációhajhász módon, hanem a keresztyén értékrendnek megfelelően. Szeretnénk tabutémákról, kényesebb kérdésekről is őszintén beszélni, de úgy, hogy a hitben erőtelen se botránkozzon meg” – fogalmazott a főszerkesztő. Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2013. január 19.Püspöki römi a református egyházértFebruár elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt. Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél? Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal. Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten. Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az? Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját. A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám. Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni. Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek? Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges. Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza. Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük. Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen. Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben? Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak. Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni. A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról. Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza. Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak? Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el. Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra? Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel. De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük. A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni. Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet. A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni. Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét? A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne. Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság. Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni? A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük. Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg. És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket. Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek. Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni. Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint. Zsigmond Júlia Maszol.ro, 2013. április 5.Alapkőletétel Szászfenesen: református templom épülA szászfenesi református templom alapkövét helyezik el ünnepélyes keretek között vasárnap, április 7-én 12.30 órától a Leányvárban (a körforgalomtól balra, déli irányba, az első ANL tömbházlakás mellett). Az 1000 négyzetméteres telket templomépítés céljára a szászfenesi önkormányzattól kapta az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb önálló gyülekezete. A Szászfenesen élő magyar lakosság római katolikus vallású, bár néhány idősebb szászfenesi tudni véli, hogy „régen”, az évszázadokkal ezelőtt létezett a településen református gyülekezet, erről azonban nincs hivatalos adat. A 40–50 lelket számláló kis szászfenesi református gyülekezet a Magyarlónai Református Egyházközség szórványaként működött 2011 augusztusáig, amikor az egyházkerületi közgyűlés úgy döntött, hogy különválasztja Magyarlónától Szászfenes szórványt. 2011. november 1-jétől Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke Ágoston Attilát bízta meg az utóbbi évtizedben Szászfenesre költözött reformátusok felkutatásával, az önálló gyülekezet megszervezésével. A legutóbbi népszámláláskor 1050 szászfenesi lakos vallotta magát református vallásúnak, ebből eddig 700-at sikerült összeírni. A gyülekezetet 2012 júniusában jegyezték be, presbitériumot választottak, és templomépítést terveztek. Közös alapra templomot, tanácstermet és parókiát építenek. Az alapkőletétel alkalmával az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök hirdet igét. Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 8.Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomotAz egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül. Hitélet, kapcsolatok, kultúra Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”. Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban. Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila. Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni. „A veréb is talál házat...” A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba. Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek. Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban. KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár). 2013. június 5.A 20 éves Kántor-Tanítóképző Főiskola ünnepi műsoraA marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola 20. évfordulójának ünnepségére november 6-án és 7-én kerül sor a Vártemplomban. Szombaton 10 órától ökumenikus istentisztelet lesz, igét hirdet dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja. A felekezetek közös hálaadó imáját Nagy László unitárius lelkész, püspökhelyettes, Papp Noémi evangélikus lelkész, Ferencz István római katolikus lelkész és Ötvös József református esperes mondja el. Reményik Sándor Templom és iskola című versét Kilyén Ilka Magyar Örökség-díjas színművész adja elő. Fellép a főiskola kórusa. Ezt követően köszöntések hangzanak el dr. Nagy István dékán, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Piet Booij, a Driestar Főiskola és dr. Hollanda Dénes, a Sapientia egyetem alapító tanára részéről. A Kántor-Tanítóképző Főiskola 20 éves történetét dr. Barabás László igazgató ismerteti. Ezt követően elhangzik Balassi Bálint Végek dicsérete című verse Kilyén Ilka színművésznő előadásában. 12.30 órától jubileumi emléklapokat adnak át. Iskola a magasban, iskola a mélyben – a jubileumi kötetet Gáspár Sándor mutatja be. A gótikus teremben berendezett kiállítást Ábrám Noémi nyitja meg. Délután 3 órától A tanároké a szó címmel rövid előadások hangzanak el. Levezeti Mester Mihály. 17 órától Öregdiákok hangja címmel énekesek, zenészek, kórusok, együttesek szolgálnak. Levezeti dr. Barabás László. November 7-én, vasárnap délelőtt 10 órától hálaadó istentiszteletre kerül sor, igét hirdet dr. Pap Géza püspök. Ezt követően köszöntések hangzanak el Ötvös József kuratóriumi elnök és Kiss Zoltán vártemplomi főgondnok részéről. A főiskola 20 éve – egy kötetben, a kiadványt bemutatja dr. Barabás László igazgató. Szolgál a főiskola kórusa. A főiskola jövőjéért dr. Nagy István, dr. Bustya Dezső és dr. Fodor Ferenc mond imát. 12.30 órától az elhunyt lelkészek, tanárok és öregdiákok sírjainál koszorúznak. Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 17.A szekus irattárban nyugvó egyházi közelmúltrólFontos tényfeltárást végzett Oláh Sándor társadalomkutató, akivel a Székelyföld Galériában csütörtökön 18 órától találkozhatnak az érdeklődők. A kutatót az Izsák Vilmos unitárius lelkész besúgóról szóló, a Székelyföldben folytatásban megjelent tanulmánya kapcsán kérdezhetik. – A Székelyföld folyóirat legutóbbi három számában egy besúgó unitárius pap, Izsák Vilmos ténykedését tárja fel. Mennyire átlátható ezen az eseten keresztül a hírhedt Szekuritáté besúgói hálózatának működése? – Annyira, amennyit ebből egy ügynök vagy ügynökök tevékenységének megismerésével, ezek mozgásterének feltárásával megismerünk, illetve megnézzük, hogy a tartótisztek hogyan, milyen szempontok alapján válogattak emberekben (pl. az ügynökök beszervezésekor), mikor, milyen megfontolások alapján használták vagy mellőzték az ügynökök adatait. A hálózat működtetése a hatalmi gépezet egyik eszköze, a politikai, társadalmi erőterek változásaival összefüggésben alakuló, időben változó hierarchikus alakzat volt. Egy egyedi eset azonban e jelenség teljes bonyolultságát nem mutathatja meg. Ehhez más léptéket is kell a kutatóknak választani, a politikai intézmények szintjén is szükséges a jelenséget vizsgálni. – Egyházi, társadalmi, illetve kulturális szempontból mi a hozadékuk ezeknek a jelentéseknek? Mennyire számítanak kordokumentumnak? – Az említett esetelemzés az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült – hálás vagyok a Székelyföld folyóiratnak, hogy folytatásokban közölte. A programot az EU keretében működő Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság irányítja. De nemcsak az unitáriusok, a református és evangélikus egyházak is megteremtették a lelkészek és világi tisztségviselőik átvilágításának intézményes kereteit. Hogy milyen eredményekkel és következményekkel zajlik a folyamat, erről az egyházak képviselői nyilatkozhatnak. Az említett koordináló bizottság kikérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS) a személyi iratcsomókat, létrehozott egy kutatócsoportot (ennek tagjaként dolgozunk), amelynek feladata a különböző állami szervek egyházi életbe való beavatkozásának feltárása az 1945 és 1989 közötti időszakban a kapott levéltári anyag alapján. A cél a bizottság ügyvezetője, Szabó László lelkész megfogalmazásában „a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába”. De más hozadéka is van az átvilágítási folyamatnak. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület (volt) püspöke fogalmazta meg 2011-ben: „tudomásul kell vennünk, hogy a jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg az árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni... a hallgatás azért a legrosszabb megoldás, mert ezzel azt üzenjük a következő nemzedékeknek, hogy a nehéz ügyeket az egyházban is el lehet kenni.” (Erdélyi Napló, 2011. szeptember 15.) Körültekintő, gondos elemzést igénylő kérdés, hogy egy-egy ügynöki jelentés mennyire hiteles kordokumentum. Ezt esetenként kellő kontextusba helyezéssel szükséges vizsgálni és a döntéseinket mérlegelni, esetleg újabb adatok előkerülésével újra kell értelmezni egy-egy korábbi megállapítást. Az ügynök sokszor erőfeszítésekre kényszeríti a kutatót: érdekei szerint vagy rosszindulatból nagyokat mond, máskor elhallgatja a tényeket. Akár saját érdekei alapján, akár az elvárások, követelések kényszere alatt cselekszik, a feljelentését konstruálja. A kutató dolga, hogy ezt a konstrukciót szembesítse az általa szintén más konstrukciókból megismert múltbeli valósággal. – Olvasva a tanulmányokat arra a következtetésre lehet jutni, hogy ez a besúgó önként vállalta feladatát. Fel lehet becsülni, hogy mekkora lehetett ez a hálózat, illetve hogy a beszervezettek milyen arányban vállalták önként ezt a feladatot, és hányan lehettek azok, akiket megfélemlítéssel kényszerítettek besúgásra? – Az ügynöki tevékenység vállalásának, elfogadásának sokféle indítéka lehetett, a történeti kutatás szerintem soha nem fog eljutni olyan mikroszkopikus szintre, hogy e tekintetben pontos arányszámokkal szolgáljon. Ennek egyik oka lenne az óriási vizsgálandó esetszám és a kis létszámú kutatócsoport. Például a Pálfi Géza római katolikus pap köré szervezett informátorhálózatban követésének két évtizede alatt 84 hálózati személy tevékenykedett, közülük 27 világi, a többi egyházi személy volt. Még erre az egy személyre állított kis hálózat ügynökeinek indítékait is nehéz lenne feltárni. Bizonyára sok esetben rejtve is maradtak ezek. Írásunk „hőse” közel negyven évig volt a pályán, ez idő alatt ügynöki tevékenységének motivációi is változtak – jól megfontolt érdekei szerint. Önkéntessége soha nem volt megkérdőjelezhető, akkor is jelentett, amikor még nem volt a hálózat tagja, majd akkor is, amikor időlegesen kizárták. Mikor, milyen indítékokból? Erre is kerestük a válaszokat a Székelyföldben megjelent írásban. – Izsák tetteinek erkölcsi elítélése elmarad a tanulmányban... – A morális ítélkezés nem a kutató dolga, annak az olvasók értelmezéseiben, olvasataiban kellene megszületnie. Szőcs Lóránt szekelyhon.ro | 2013. október 21.Felújították a kolozsvári Kakasos templomot (Megőrizni a nagyvárosi szórványmagyarság intézményeit)A hűség és reménység jelképének nevezte a frissen felújított kolozsvári Kakasos templomot Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára tegnap a Kós Károly tervezte épület centenáriumán. „Száz éve él itt a gyülekezet, a száz év a hűséget és kitartást jelképezi. Nem akármilyen száz év volt, világégésekkel, kisebbségi sorssal, a kommunizmus sötét évtizedeivel, és a gyülekezet kitartott. Most is élő gyülekezet van itt, ebből meríthetünk erőt: van jövő, van remény. Ezt jelképezi a kakas is, ami a tornyon: ez a felkelő nap, a jövő, a remény szimbóluma” – számolt be az MTI-nek az ünnepség jelentőségéről a nemzetpolitikai helyettes államtitkár. Hozzátette: fontos, hogy minden időben épüljenek templomok, amelyek nemcsak a hit, hanem a magyarság megmaradását is szolgálják. „Egy nagyváros rengetegében jobban elvesznek az emberek, nehezebben maradnak meg a közösségek. Fontos, hogy legyenek olyan központok, amelyekre támaszkodhat az egyes ember is, ahol tudja, hogy otthont talál. Ezért fontos, hogy a nagyvárosi szórványmagyarság megőrizhesse intézményeit, amelyek összefogják, építik azt a közösséget, ami számunkra a megmaradást és a jövőt jelentheti” – mondta Répás Zsuzsanna. A kolozsvári felsővárosi református egyházközség kétnapos ünnepséggel emlékezett meg a hét végén temploma százéves fennállásáról. Felújításában a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság és az RMDSZ is támogatta az egyházat. A tegnapi ünnepségen, amelyen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, a Kakasos templomban szolgáló Pap Géza, az egyházkerület volt püspöke mellett részt vett Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Horváth Anna kolozsvári alpolgármester is. A Kakasos templomként ismert Felsővárosi templomon az elmúlt években kicserélték a nyílászárókat, Zsolnay-cserepekkel újrafedték a tetőt, és a szecessziós stílusban épült templom külseje is megújult. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 19.Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihezNYÍLT LEVÉL mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért 1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen. Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát! A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi! Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet. A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése. Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt. Kolozsvár, 2011. október 31. Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk: NYÍLT LEVÉL Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák! Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre. A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését. Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek. Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet. Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14. Vekov Károly * * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: https://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket s órarendeket. A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is. Kedves Karcsi! Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért! A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa * * * Néhány pontosítás Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni. A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói? A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megkérdem, miért nem lehet? És mikor lehet? Megpróbálta ezt most (vagy tegnap) valaki? Tudomásom szerint nem. Eddigi ezirányú sorozatos kérdésfelvetéseimre mindig negativ választ kaptam, legutóbb levélben is. A felelősségtudat vezetett a nyílt levél megírásakor és nem valamilyen „támadó szándék”. Ez tűnhetett egyesek szemében patetikusnak. Én csak tényeket írtam le és megkérdeztem, miért nincs szándék a helyzet megváltoztatására. Mindezek után csak azt nem tudom eldönteni, mi magyarázza mindezt: a magyarságtudat hiányossága, netán az egyesek részéről megmutatkozó érvényesülési vágy, netán a „jó színben feltünni a román kollégák előtt”? Amúgy évek során mindig is tettem, amit lehetett!!! És amíg módomban áll, megtartom az óráimat is. De ezt csak nyugodt lelkiismerettel tudom megtenni. És ha nekem nem áll módomban egyedül változtatni egy helyzeten, igenis kiállok a nyilvánosság elé, ha kell cikket írok vagy nyílt levelet, előadásokat tartok. Teszem a kötelességem, ahogy lehet. Én csak közkatona vagyok. Vekov Károly Erdély.ma 2014. november 29.Kató Béla a püspöki tisztségről való lemondását ajánlotta fel a közgyűlésnekA püspök elmondta, felelősnek érzi magát azért, hogy nem engedve a per kezdeményezői zsarolásának, a per elkezdése mellett döntött. A közgyűlés elutasította a lemondást. Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége az Egyházkerület Rendkívüli Közgyűlését hívta össze Kolozsváron, Kolozsvár-alsóvárosi Református Egyházközség templomába, a Kétágú templomba. A nyílt közgyűlés napirendjén a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épülete kapcsán született bírósági döntés és annak következményeinek megvitatása szerepelt. Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka a közgyűlés előtt ismertette a Mikó-per részleteit. Elmondta, az épületet a ploiești-i bíróság visszaállamosította, ezzel sérült a tulajdonhoz való alkotmányos jog. „Nagy felelősség hárul ránk, mert a további teendőkről kell döntenünk. Tiltakozni kell az alkotmány és a tulajdonjog megsértése ellen. A tiltakozásunkat meg kell hallania az államfőnek, a kormányfőnek, a nagyvilágnak, hallatni kell hangunkat Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Ha kell, békés emberi láncot is alkotunk az iskola körül” - mondta el Markó Gábor. Pap Géza, a Romániai Református Egyház Zsinatának elnöke istentiszteletet tartott, prédikációjába elmondta: azért jöttünk ide, mert arcul csaptak, nem mi vagyunk a tolvajok, nem mi vettük el a másét, minket loptak meg. Jöttünk, mert ismét elvették a hegyeinket. Jöttünk, hogy kiáltsuk, adjátok vissza a hegyeinket. Minket folyamatosan meglopnak, értékeket teremtünk, épületeket építünk, de elveszik tőlünk, más költözik beléjük – mondta Pap Géza. Szerinte ez csak kezdete a visszaállamosítási folyamatnak. Elmondta, ahogy az egyház nem az egyházi vezetőké, nem a híveké, hanem az Istené, úgy az egyház vagyona is az övé. „A ploiești-i bíróság az Isten vagyonát lopta el - mondta prédikációjában Pap Géza. Mi tudjuk, hogy ennek a harcnak nincs itt vége, az Isten igazsága győzedelmeskedni fog”. A közgyűlés döntőképességének megállapítása után Markó Gábor a napirendet ismertette: elsőként a kollégium épületének újraállamosításáról és annak következményeiről tárgyalnak, majd indítványokat, javaslatokat fogadnak el, a jegyzőkönyv ismertetése és hitelesítése után bezárják a közgyűlést. Kató Béla felajánlotta a lemondását a püspöki tisztségről Kató Béla püspök elmondta, a Mikó-per kimenetelével meghalt a demokrácia, Ceaușescu szellemisége tovább él. Beszédében a visszaszolgáltatás visszásságairól beszélt. Elmondta, ezelőtt 12 évvel elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy "koncepciós bűnügyi per" során elveszik az egyház tulajdonát. Kató Béla elmondta, a per kezdete előtt megzsarolták az egyházat, hogy ha nem mond le tanári lakásokról, akkor a kollégium tulajdonjoga is vita tárgyává lesz. Pap Géza akkori püspökkel azt a döntést hozta, hogy az egyház nem zsarolható, másrészt annyira nyilvánvaló, hogy a kollégium a református egyházé, hogy nyugodtan állhatnak a per elé. "A fenyegetés igaz lett, és ezért érzem magam felelősnek az ügy kimeneteléért, ezért meghoztam azt a döntést, hogy felajánlom lemondásomat annak a közgyűlésnek, amely engem két évvel ezelőtt megválasztott" - mondta Kató Béla. Többen is felszólaltak, kérve a püspököt, hogy "ne tetézze a bajt" és álljon el a lemondási szándékától. A küldöttek névsorát olvassák, akik hangosan szavaznak arról, hogy elfogadják, vagy nem fogadják el a püspök lemondását. A közgyűlés egyhangúan döntött a püspök lemondásának elutasítása mellett. Kató Béla a szavazást követően elmondta, a közgyűlés azt kérdezheti, hogy miért volt szükség a lemondásának felajánlására. „Azért, mert háborúba készülünk, és a tábornoknak tudnia kell, hogy milyen hadsereg áll mögötte. Ami ezután fog következni, nem csendes, nyugodt várakozásban fog eltelni, lépéseket fogunk tenni” - mondta. Hozzátette, visszautasítja a román állam által fizetett papi illetményt, a congruát, ami nem kis összeg, de nem fogadhatja el. Majd megköszönte a közgyűlésnek, hogy ismét bizalmat szavazott neki. Csűry István, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke biztosította az Erdélyi Református Egyházkerületet a támogatásáról. Antal Árpád: Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz Sepsiszentgyörgy polgármestere is jelen volt a közgyűlésen, beszédében biztosította a jelenlevőket: számíthatnak Sepsiszentgyörgyre, az önkormányzatra, a polgármesterre. A Székely Mikó Kollégium véndiákjaként mondta el, régi iskolájában azt tanulta, hogy lopott holmit nem szabad elfogadni, így nem fogadhatja el Sepsiszentgyörgy önkormányzata sem a tulajdonába átkerülő kollégiumot, hiszen tudja róla, hogy az lopott. Kijelentette, Románia nem jogállam, hiszen szerinte ebben az országban az igazságszolgáltatás nem az igazságot szolgálja, hanem egy olyan rendszert szolgál ki, amely az erdélyi magyarok ellen van. "Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz. Lehetünk-e lojálisak egy olyan államhoz, amely 25 évvel a forradalom után kifosztja és másodrendű állampolgárként kezeli a magyarságot. Ki kell mondani, hogy a magyar államnak is újra kellene értékelnie a román-magyar államközi megállapodást. Közel száz év alatt a román adminisztráció több gondot okozott nekünk, magyaroknak, mint amennyit megoldott" - fogalmazott a polgármester. A közgyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely szerint semmilyen körülmények között nem mondanak le a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról, sem az egyház egyéb ingatlanjáról, levéltárairól, továbbá ragaszkodnak az egyház autonómiájához. Egyforma bánásmódot követelnek minden romániai egyház számára, és követelik, hogy Románia tegyen eleget a restitúciós vállalásainak, biztosítsa a tulajdonhoz való jogot. Kertész Melinda Transindex.ro 2014. december 4.A Mikó-ügy másfél évtizede: egy ingatlan-visszaszolgáltatás kálváriájaBő két év és tizenöt tárgyalási forduló után került pont a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróság három-három év felfüggesztett szabadságvesztésre enyhítette Markó Attila és Marosán Tamás alapfokon kiszabott három-három év letöltendő börtönbüntetéséről szóló ítéletét. A testület eltörölte a buzãui bíróság alapfokú ítéletének azt a részét is, amely az Erdélyi Református Egyházkerületet 1,13 millió lejes kártérítésre kötelezte, ugyanakkor megerősítette az elsőfokú határozat ama részét, amely szerint a református egyház elveszíti az ingatlan feletti tulajdonjogát. Összességében több mint tízévnyi pereskedés után jutott el a jogerős ítéletig a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium ügye. Az ingatlant – a hajdani mikós tanári lakásokkal együtt – 1999-ben sürgősségi kormányrendelet révén kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A lakásokat a kilencvenes években megvásároló két sepsiszentgyörgyi magánszemély azonban beperelte az egyházat azzal az érveléssel, hogy az ingatlanegyüttes tulajdonjoga nem az egyházé volt, hanem a város közösségéé. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vizsgálódását követően bűnügyi per lett az ügyből, amelynek alapfokú ítélete három éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta a restitúciós bizottság három tagját, az ingatlan tulajdonjogát megvonta az egyháztól, és 1,1 millió lejes kártérítésre kötelezte. Az ügyet 2013. október 10-én tárgyalta a legfelsőbb bíróság, amely a ploieşti-i táblabíróság hatáskörébe utalta vissza. Lakásgazdálkodási hibák Az ügy tulajdonképpen egy tizenöt évvel ezelőtti törvény (1995/112.) kibocsátásáig vezethető vissza, amelynek értelmében az önkormányzatok – ingatlankezelő cégeik révén – eladhatták a kommunizmus idején magánszemélyektől államosított ingatlanokat. A Konsza Samu utca 14–16. szám alatti két tanári lakást 1997-ben vásárolta meg két sepsiszentgyörgyi magánszemély, mindketten bérlőkként laktak az ingatlanban. A Székely Mikó Kollégium igazgatósága ugyan hivatalos átiratban értesítette az ingatlankezelőt, miszerint a lakások az egykori Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatandó vagyonának részét képezik, de az eladást nem tudták megakadályozni. Az 1999/83-as sürgősségi kormányrendelet egy sor, korábban közösségi vagy egyházi tulajdonú ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett. Hogy kinek kell visszaadni, egy közösségen belül ki a jogos tulajdonos, arról a visszaszolgáltatási bizottságnak kellett döntenie, amelynek tagjai voltak Silviu Clim (az igazságügyi minisztérium részéről), Markó Attila államtitkár, valamint Marosán Tamás, az egyházkerület akkori jogtanácsosa. A kormányrendeletben ugyan még nem szerepelt a Mikó, de a 2000. decemberi kiegészítés már tételesen megnevezi a Mikó Kollégium épületét is. A bizottság megállapította, hogy a visszaigényelt ingatlan a református egyházkerület tulajdonát képezte. A végleges döntést 2002 májusában hozta meg a bizottság, ekkor kapta meg a határozatot az egyház, és tette meg a szükséges lépéseket a Székely Mikó Kollégiumnak az egyházkerület nevére való telekeltése érdekében. A NATO-tagságra és az Európai Unióba pályázó román állam felgyorsította a visszaszolgáltatási folyamatot. A 2000/94-es számú sürgősségi kormányrendelet alapján, kifejezetten az államosított egyházi épületek visszaszolgáltatására létrehozták a ma is létező Visszaszolgáltató Bizottságot (Comisia de Retrocedare), amelynek tagjait az aktuális kormány nevezi ki. Az egyházak ide nyújthatták be előbb csak tíz-tíz, később már számbeli korlátozás nélküli, több száz épületre vonatkozó visszaigénylési kérésüket. Az időközben életbe lépő 2002/501-es törvény lehetővé tette, hogy a korábban törvénytelen módon megszerzett ingatlanok adásvételi szerződését a jogos tulajdonos megtámadhassa. Ez alapján igényelte 2004-ben az egyház a Konsza Samu utcai tanári lakások adásvételi szerződésének törvényszéki megsemmisítését. 2006-ban végleges, megfellebbezhetetlen táblabírósági döntés szögezte le, hogy az egykori Református Székely Mikó Kollégium vagyonának tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület, és visszautalta az ügyet alapfokra az adásvételi szerződések megsemmisítése céljából. Ezt követően született meg a bérlők első feljelentése, előbb a rendőrségen, majd az ügyészségen, végül a DNA-n. A feljelentés indoklásában az szerepelt, hogy az iskolaépület az iskola kizárólagos tulajdona volt, nem az egyház pénzéből épült, hanem állami alapokból, az egyház csak felügyelte az oktatási folyamatot, ezért az iskolának kellett volna azt visszaszolgáltatni, nem pedig az egyháznak. A DNA több személy ellen vizsgálatot indított, köztük Bustya János lelkipásztor-tanár ellen, Kató Béla akkori püspökhelyettes ellen, valamint a hivatalos fordító ellen, de vádat egyikőjük ellen sem emeltek. Markó Attila, Silviu Clim és Marosán Tamás ellen eredetileg okirathamisítás, később szolgálati visszaélés címén emeltek vádat, mivel bizottsági tagként tudniuk kellett volna, hogy az ingatlan nem az egyházé, mégis pozitív döntést hoztak. A DNA megállapította az érintett három bizottsági személy vétkességét, így bűnvádi eljárás indult ellenük. Kié az iskola? Perektől és kivizsgálásoktól eltekintve az ügy lényege, hogy ki a tulajdonos. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az egyház. Ezt az állapotot támasztja alá az a minisztériumi engedély is, amelyet Constantin I. Anghelescu oktatásügyi miniszter bocsátott ki (1928/81.). Ebben a Mikó Kollégiumról a következő szerepel: aceastã şcoalã este proprietatea Eparhiei Reformate din Ardeal (ez az iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona). Az engedély 1928. augusztus 8-án megjelent a Hivatalos Közlönyben is. Az egyházi tulajdont látszik bizonyítani egy másik irat is, a magyar nyelvű telekkönyvi kivonat: sepsiszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó Kollégium (az ev. ref. azt jelenti, hogy evangélium szerinti református, ezt a 19. században mindenhol így használták, az egyházi törvényekben, még a kommunista időkben is – szerk. megj.). Számos további korabeli dokumentum is arról tanúskodik, hogy a 19. század második felében alapított iskolát a reformátusok hozták létre. Az egyházkerület jogászai által az egyik tárgyalásra a 19. századi törvények, dokumentumok alapján összeállított román nyelvű magyarázat szerint az iskolát a „Rikán belüli Kommunitás” hozta létre, amely a háromszéki egyházmegyék közös szervezete volt, és a háromszéki református egyház képviselőiből állt (a három esperes, küldöttek és jegyzők). Ezt a közösséget már a 17. századi fejedelmi rendeletek is önálló egyházi közösségként ismerték el. A kollégium épületének nyugati szárnyát a háromszéki református egyházközségek építtették saját költségen, a déli szárny ugyancsak a „Rikán belüli Kommunitás” támogatásával épült fel egy város által az egyháznak adományozott telken, valamint a közösség saját telkén. Az építkezés költségeit részvények kibocsátásával, adományokból és állami támogatással sikerült végül előteremteni. A sepsiszentgyörgyi kollégium a 19. század második felétől az 1948-as államosításig az Erdélyi Református Egyházkerület iskolájaként működött önálló oktatási központként, önálló vagyonkezelési joggal. Az államosítási rendelkezés nyomán született iratban (Decret nr. 176/2. aug. 1948) az iskola a következőképpen szerepel: Liceul reformat bãieþi din Sf. Gheorghe, al. Bis. Ref. A dokumentum felsorolja az iskola vagyonát képező ingatlanokat – köztük a tanári lakásokat is –, azonosíthatóan, pontos címmel és házszámmal ellátva. Az adásvételi szerződések megsemmisítése érdekében az egyházkerület által 2004-ben elindított jogi procedúra leállt, az indoklás szerint a büntetőjogi perek lezárása előtt az adásvételi szerződéseket sem semmisíthetik meg véglegesen. Fordulat, tiltakozás A DNA kivizsgálása megállapította, hogy az egykori restitúciós bizottság három tagja törvénytelenséget követett el, és nagy értékben elkövetett hivatali visszaélés címén emelt vádat. Az ügy sokak számára váratlan, nagy felháborodást okozó fordulatot vett: 2012-ben a buzãui bíróság első fokú ítélete szerint hivatali visszaélés miatt három-három év börtönbüntetésre ítélték a per három vádlottját. Míg azonban a két magyar vádlott (Marosán Tamás és Markó Attila) esetében letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, a bizottság román tagja (Silviu Clim) ellen csupán felfüggesztettet. A bírói ítélet érvénytelennek nyilvánította a visszaszolgáltatási iratot, és elrendelte, hogy töröljék az Erdélyi Református Egyházkerületet, mint tulajdonost a telekkönyvből. A bírósági ítélet megállapítja, hogy a vádlottak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt károsították meg, holott a per folyamán a hivatal jelezte: nem tart igényt az épületre, mert az a református egyházé volt. Vonal alatt, vonal felett „Szögezzük le mindjárt az elején: a törvény úgy szól, hogy annak kell visszaszolgáltatni az ingatlant, akitől 1948-ban a román állam elkobozta az államosítás idején. A szentgyörgyi Mikó Kollégium a református egyház tulajdona volt, tehát neki kellett visszaadni” – állítja Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke. Ezt a gondolatot támasztja alá Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros is, aki a következőképpen fogalmaz: az államosított egyházi ingatlanok tulajdonjoga a telekkönyvi betétlapból deríthető ki, a birtoklapon az utolsó bejegyzés után vonalat húztak, ott szerepel a „naþionalizat în favoarea Statului Român” szövegrész. Amely tulajdonos a vonal felett szerepel, az jogosult a visszaszolgáltatásra. A telekkönyvben rögzített tulajdonjogot nem befolyásolja, hogy az ingatlan építéséhez-fejlesztéséhez ki járult hozzá anyagi eszközökkel. A bírósági döntés következtében mindenki megmozdult, az egyház 2012. szeptember elsejére tiltakozó megmozdulást szervezett, amelyre Erdély valamennyi szegletéből érkeztek tüntetők. Az Igazság Napján a Székely Mikó Kollégium épületén hatalmas transzparensekre a református egyház tulajdonjogát igazoló dokumentumokból származó idézetek kerültek: 1928-ból a román oktatási működési engedélye, amelyben az egyház szerepel tulajdonosként, valamint az 1948-as államosítási törvény, amely szerint a kollégium épületét a református egyháztól vették el. A tiltakozó nagygyűlés alkalmával több egyházi vezető és politikus is felszólalt. Az ügyet közben Buzãuból a ploieşti-i ítélőtáblára helyezték, a per azonban innen is tovább került. A 2012-es parlamenti választásokat követően ugyanis Markó Attila az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett, így a folyamatban levő ügyet kötelező módon a bukaresti legfelsőbb bíróságnak kellett tárgyalnia. A testület azonban úgy döntött: nem illetékes az ügyben, ezért az egészet visszautalta a ploieşti-i ítélőtáblára, ahol rengeteg halasztást követően 2014. november 26-án hirdettek ítéletet. Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. augusztus 7.Informátorokról és célszemélyekrőlMolnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják. A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott. A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi. A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem. Puskás Attila Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009. Krónika (Kolozsvár) 2015. október 24.A magyarországi forradalom és RomániaNovember 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította. Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására. Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény. Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született. Románia a magyar forradalom napjaiban A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz. Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!” Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés. A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban. Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat. A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések. A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban. 1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték. Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca). Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor. Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is. A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is. Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el. A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.) Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását. Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt). Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre. Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak. 1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 21.Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésénA Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt. A kolozsvári Farkas utcai református templomban közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban. A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába. Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál. Ki volt Tőkés István? Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta. A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro 2016. január 22.Felemás királyhágómelléki részvétA Kolozsváron tegnap örök nyugalomra helyezett Tőkés István a romániai magyar református egyház kiemelkedő személyisége volt, végtisztességben mégis némileg felemás módon részesült. A temetési szertartáson részt vevőknek feltűnhetett, hogy az egy évszázados gazdag életút végén elbúcsúztatott teológus koporsója körül jobbára csak az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) képviselői álltak, a másik, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) vezetősége testületileg távol maradt. Annak ellenére, hogy a két kerület közös protestáns teológiai intézetének tíz esztendőn át volt tanára a megboldogult, 1983-as kényszernyugdíjazásáig az újszövetségi tanszéken tanított. Dr. Tőkés István teológiai professzor több mint négy évtizeden át volt egyik elöljárója az EREK-nek, egy évtizeden át a főjegyzői (püspökhelyettesi) tisztséget is betöltötte az egyházkerületben, püspök csak politikai megfontolásból nem lehetett a nacionálkommunista diktatúrában. Fia, Tőkés László két évtizeden át állt a KREK élén választott püspökként. Helyettese, Csűry István az ő utódaként tölti be jelenleg a püspöki tisztséget Nagyváradon. A magyar miniszterelnök mellett jeles egyházi vezetők és személyiségek vettek részt Tőkés István temetésén, a Farkas utcai református templomban Pap Géza előző erdélyi püspök hirdetett igét, több búcsúbeszéd is elhangzott, köztük a római katolikus egyház képviselőjéé is. A Királyhágó-melléken szolgáló vagy szolgált lelkipásztorok közül többen magánemberekként vettek részt a szertartáson, az egyházkerület vezetőségét csupán egy világi személy (Antal János külügyi előadótanácsos) és egy koszorú képviselte. itthon.ma//erdelyorszag 2017. április 14.Brácsától a palástig – nyugdíjazás előtt Dobri AndrássalHűvös áprilisi koradélután húzódtunk be a négysávos forgalomtól hemzsegő bácsi útról a város első modern építésű temploma elé, a Kerekdombon. A verőfényes mellékutca már-már valószerűtlen csendjéből nyíló parókián Dobri András fogad. Júniusig pásztorolja a kerekdombi reformátusokat, azután a gyülekezet „egyszerű” tagjává szeretne válni. Beszéltünk-e a kommunista időkben csudamód megépült református templomot kiküszködő, börtönviselt 56-os édesapjáról, akit ő maga csak kilencévesen ismerhetett meg? A templom árnyékáról, amely egyszerre elrejt és féltő gonddal megóv? A nagyon nagy cipőről, amelybe akkor lépett, amikor hétévnyi magyarfodorházi szolgálat után a kerekdombi gyülekezett meghívta: lépjen édesapja örökébe? Csak annyit, amennyit tudnunk kellett ahhoz, hogy egy kicsit megismerjük Dobri Andrást. A lelkipásztort, aki közel negyven éve szolgál. A gyermeket, aki oly nagy tisztelettel adózik édesapjának, hogy emlékét kiadványba szerkesztette születésének századik évfordulóján. A családapát, akinek hat gyermeke és öt unokája van. Az embert, aki most úgy érzi, talán kissé megfáradt, és két évvel a nyugdíjkorhatár előtt átadná helyét a modern kor kihívásaival lendületesen megküzdeni kész fiatalabbaknak. „Magyarfodorházán igazán megszerettem a pályát” Brácsát és zongorát tanult, és sokáig úgy gondolta, zenész lesz – bár ma már úgy látja, a konok gyakorláshoz nem volt elég kitartóan szorgalmas. Szomszédjuk, Juhász István professzor egyszer beszélgetés közben felvetette: nem akar-e lelkész lenni, édesapja örökébe lépni? A fiatal Dobri András azután nyaralni ment, és tíznapos tengerparti távolléte alatt az elültetett gondolat megfogant, a vakációzásból már azzal az elhatározással tért haza, hogy felvételizni fog a teológiára. A hír boldogsággal töltötte el lelkész, teológiai tanár édesapját, aki korábban soha nem terelgette fiát a lelkészi pálya felé. Ifjú papként hét évet szolgált Magyarfodorházán: „Ott igazán megszerettem a pályát, nagyon kedves emberek közé kerültünk” – emlékezik egykori híveire. Az ottani kis gyülekezetről ma is csak szuperlatívuszokban nyilatkozik, látszik, hogy feleségével együtt nagyon szerették ott az életet és nagyon szerették ott őket. „Sírva búcsúztunk el” – idézi fel az 1980-as évek derekán történteket, amikor édesapja nyugdíjazásakor a Kerekdombra meghívták. Az őket szeretettel fogadó kolozsvári gyülekezet akkor még 2100 főt számlált, ma 900 körüli a lélekszám. „Nagyon sokan elköltöztek, sokan elhunytak, a fiatalabbak elindultak vándorútra, nagyon sokan dolgoznak Angliában most is, az idősebbek a gyermekeik után költöztek” – magyarázza Dobri András. A legnagyobb kihívás az ifjúsági munka – Annak idején édesapám indította el az ifjúsági munkát Kolozsváron, a volt püspök, Pap Géza is ide járt ifjúsági órára. Úgy éreztem, hogy ezt a munkát tovább kell vinni. Érdekesebb volt, könnyebb volt nekünk összetartani a fiatalokat akkor, a 80-as évek végén, amikor nem nézték jó szemmel a népesebb találkozókat, nagy igény volt az ifjúságban arra, hogy együtt legyünk, kiránduljunk, találkozzunk, rengeteget sátoroztunk. Később nehezebb lett, megváltozott az élet, eljött a szekularizáció ideje, és nagyon szerteágazó az ifjúság tevékenysége, aminek sok pozitív és sok negatív oldala van. Valamikor több gyermek volt a Kerekdombon, az iskolába a mi gyermekeink jártak. Ahogy apadt a számuk, úgy szűntek meg az osztályok, ma már szétszórtan járnak a gyerekek a város iskoláiba. Csak pár évtizeddel ezelőtt még együtt jártak iskolába, együtt jöttek vallásórára, együtt jöttek konfirmálni, ma már nem ismerik egymást, és a közös kirándulás sem annyira érdekes, mint harminc évvel ezelőtt. Ma ez a nagy kihívás, ilyen körülmények közepette ide vonzani a fiatalokat. Azt kívánom az utódomnak, hogy erre próbáljon fiatalabbként nagy hangsúlyt fektetni – mondja a lelkipásztor. Ünnepeltek vasárnapja Dobri András felismerte, hogy másféle módszereket kell alkalmazni a gyülekezet összekovácsolására. Ugyanakkor egy kicsit a hiányzó helybeli iskola közösségteremtő szerepét is igyekeztek pótolni. Farsangot, iskolai évnyitót, évzárót, anyák napi, karácsonyi műsort szerveztek, táborokat a bogártelki gyülekezeti házban. De nemcsak a gyerekeket célozták meg, feleségével együtt azon igyekeztek, hogy közösségi rendezvényeket kínáljanak a híveknek, ahol azok találkozhatnak, beszélgethetnek. – Minden hónapban van nálunk ünnepeltek vasárnapja, meghívókat küldünk mindazoknak, akiknek születésnapja, névnapja, jelesebb házassági évfordulója van, és istentisztelet után a mi kórusunk énekel vagy másokat hívunk meg, verses-zenés összeállítással kedveskedünk, azután egy kis teázás, süteményezés, beszélgetés következik. Van, akit ez érintett meg, hogy odafigyeltünk rájuk, főként idősebb korban esik ez jól, amikor esetleg már elhullnak az emberek mellől az ismerősök. A kórus is találkozási lehetőség, egy foglalkozás például az egyedül élők számára, nem is az a legfontosabb, hogy kinek milyen hangja van. A Kerekdombnak két kórusa van, a fiatal házasok és fiatalabbak kórusát 2004-ben hozta létre első segédlelkészünk, aki konzervatóriumot végzett. Ezek a kórusok úgy működnek, ha énekelnek, ha szolgálatuk van, így az ünnepek mellett kiszállásokat szervezünk, évente 4-5 Nádas menti kórustalálkozón veszünk részt, amelyek egyikét mi szervezzük. Öt éve minden esztendőben kétnapos kirándulásra megyünk, 40-50-en, de voltunk hetvenen is. Jártunk az ezeréves határnál, voltunk Koltón, Máramaros vidékén stb. Alkalmanként megjelenő 48 oldalas gyülekezeti lapunk célja a távolmaradókat is megérinteni, hogy ők is tudják, mi történik az egyházban. Mindig nagycsaládban élni Amikor Kerekdombra jöttek, már három gyermekük volt, Kolozsváron még három született. A nagy család náluk alapadottság: Dobri András édesapjának 6 testvére volt, édesanyjának 9, neki pedig 5. – Sok vita övezi a katolikus egyházban a cölibátusság jelenségét. A család elvonja a pap figyelmét a hivatásától, vagy gazdagítani tudja-e a református lelkész munkásságát? – Ahhoz, hogy igazán hitelesen beszéljek házastársak közötti szeretetről, szülő és gyermek kapcsolatáról, mégiscsak könnyebb dolgom van, ha családban élek. A családon belüli egymásra való figyelés, egymással való törődés nekem segítséget nyújt a munkámban is, mert megtanulom, hogy igenis oda kell figyelni mindenkire. Persze, ezt nem tudom mindig egyforma intenzitással megtenni a gyülekezet minden egyes tagjával szemben. Az egyik oka annak, hogy nyugdíjba készülök, hogy a nagy családdal szeretnék többet foglalkozni. A lelkészcsaládokban a hétvége a templom körül telik, a hétköznapokon a gyerekeket foglalta le az iskola, nem volt könnyű közös időt találni. Így születtek meg a péntek esti közös kosarazások, amikor a család immár 21 éve az egykori Brassai tornatermét béreli, és négyes csapatokban dúlnak a kemény mérkőzések. Sokat jelent, hogy jó hangulat van a családunkban. A testvéreimmel minden évben néhány napot a bogártelki házban töltünk, és majdnem egy hetet a gyerekeink családjaival, ilyenkor mindenki úgy intézi, hogy szabad legyen, a lányomék is jönnek Brüsszelből – sorolja, és szinte érezni hangjából a várakozást ezekre a találkozókra. Feleségével munkatársak is: Vilma vezeti az egyházközség könyvelését, és egész sor szervezési feladatot is vállal. Óvó-tanítóképzőt végzett legidősebb lányuk foglalkozik a vallásórás gyerekekkel. Az egyház, mint szelep – Hosszú pályája során megingott-e valaha? – A 89-es fordulat után egyszer egy teológiai professzor azt mondta, az egyháznak úgy kell működnie, mint a szelepeknek, hogy kiengedje a jót, de ne engedje vissza a világból a rosszat. Ezek a szelepek nem mindig működtek jól. A 90-es évek után, amikor Nyugatról jöttek a nagy segélyek, azok elosztásával rengeteg baj volt. Néha nagyon belekeseredtünk, de aztán megedződtünk, ma teljesen másképp tudnám kezelni, de az akkor számunkra is új helyzet volt. Később, 1996-tól kapcsolatunk lett egy holland gyülekezettel, ruhákat hoztak. Soha nem volt gond belőle, szépen csendesen rendezgettük, a ruházásból befolyt pénzt például a kórus kiszállási költségeinek részleges fedezésére fordítottuk. Öröm volt látni, hogy a holland kapcsolatnak áldása volt, és gyülekezeti otthont avathattunk Bogártelkén. Elégtétellel tölt el, hogy híveim tudják: ebben a Jóistenen és a hollandokon kívül nekünk is részünk volt. Jól éreztük magunkat itt – összegezte Dobri András. A következő időszak a családról szól majd, segítésről az unokákkal, sok olvasnivaló vár bepótolásra, és utazni is szeretnének magyarországi, ausztriai, németországi rokonokhoz, Belgiumba a lányukhoz, holland barátaikhoz... Marad a sport is, lesz színház, opera, meg séták a parkban, a két kutyával. S ha újrakezdené? „Hiszem, hogy erre rendeltettem, hogy lelkipásztor legyek. Tudom, hogy sokkal nehezebb volna, sokkal nehezebb lenne meghozni a döntést, de én ehhez értek.” Nem akarok elköszönni – Mit üzenne a gyülekezetének? Milyennek szeretné látni 20 év múlva, 100 év múlva? – Nem elköszönni akarok innen, gyülekezeti tag akarok maradni. Szeretnék mindkét kórusba járni. Ha utódom tanácsot kér, adok, ha nem, akkor nem szólok bele, mindig a békesség útját keresem... Tartsák meg a találkozási alkalmakat, a rendezvényeket, kirándulásokat, ünnepléseket, nagyon sok embernek ez nagy összetartó erő. Minden tekintetben maradjon egy vár, az emberek itt mindig megnyugodjanak, megvigasztalódjanak, akár fiatalok, akár idősebbek, mert mindig szükség lesz hátországra. Tegyenek meg mindent azért, hogy tudjanak tartást adni a fiataloknak, nehéz megállni a világban, nagyon lényeges az a pozitívum, amit az intézmények tudnak adni, az iskola, az egyház, a család. Biztos, hogy kell haladni a korral, változások kellenek. Református egyházként gyakran belemerevedünk a magunk teremtette szerkezeteinkbe, pedig érezzük, hogy állandó reformáció kéne, állandóan szükséges lenne megújulni, akkor is, amikor a szekularizáció talán még erőteljesebb lesz. Találjon itt az ember mindig megbékélést, ezt kívánom. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
